Ez egyáltalán nem az a fajta könyv, amit olvasni szoktam. Hirtelen nem is tudom eldönteni miért, mert ha jól belegondolok, nagyon sok könyv ilyen elmélázgatós, filozofálgatós, tele cselekvésképtelen szereplővel, akik keresik az élet esszenciáját. Ezekkel mindannyian találkoztunk, de talán az sem mindegy, hogy milyen köntösbe öltöztetve.

Bevallom, amikor letettem a könyvet konkrétan örültem, hogy vége. Általában az ilyen emberek azok, akiktől tartózkodunk, nem nagyon akarjuk megérteni őket, megiszunk velük egy kávét, ha esetleg összesodor minket a sors, és ennyi. Reménykedünk, hogy jó soká fogunk újra találkozni, és másnak nyafog tovább.

Viszont az olvasás és a mostani bejegyzés írása között eltelt elég hosszú idő, szóval volt min gondolkodnom, és anélkül, hogy mentegetni próbálnám önmagától a könyvet – ahogy egy baráttal is tesszük – úgy érzem, fel tudok sorakoztatni mentségeket. Ennek szükségét azért is érzem, hogy megértessem magammal is: ez nem egy rossz könyv. Továbbá a visszhangokat olvasva egyértelművé válik, hogy elég megosztóak a vélemények a könyvvel kapcsolatban.

Szóóval beszélgessünk Sally Rooney Normális emberek című regényéről.

A történet felteszem többeknek ismerős, mert vagy hallottak róla, vagy elriasztotta őket a fülszöveg, és/vagy rengetegen olvasták! Már ha ekkora port kavar a könyv, akkor úgy gondoljuk, oké itt egy Twilight, egy Szürke… és hagyjuk is békén egymást. De láttátok azt a minimalista borítót? Olvastátok a semmitmondó fülszöveget? Talán megér egy esélyt.

Regényünk két kisvárosi fiatalról szól, akik barátkoznak, szerelmeskednek, és valami érthetetlen módon nem akarnak összejönni, és a közönség felkiált: ne legyetek már ekkora barmok! Hiszen annyira összeilletek mint Rachel és Ross, Rory és Jess, és a kávé a mézzel, a vajas kenyér a májkrémmel! És mivel mi szeretnénk megtudni, hogy miért nem értik meg az emberek, hogy jó a vajas- és a májkrémes kenyér külön is, elolvasunk egy ilyen könyvet, orvosságot keresve saját életünkre. Valószínűleg tehát csak az tud igazán azonosulni a szereplőkkel, akik ilyen se veled se nélküled kapcsolatban vannak, a többi pedig értetlenkedik, és felrakja a netre, hogy most azonnal eladhassa a könyvet.

A két főszereplő, két teljesen külön világból szakad ki és megy majd középiskolából egyetemre. Connellt nagyon szereti az anyukája, de kénytelen egyedül és a takarítónői fizetéséből felnevelni a fiút. A mérleg másik oldalán pedig ott ül a jómódú családból származó Marianne, akit bántalmaznak a családon belül, és súlyos önbizalomhiánnyal küszködik. A véletlen folytán (értelemszerűen, mivel Connel anyukája Marianneknál takarítónő) összehozza őket a sors, és barátok lesznek. Ezt viszont a gimnáziumban népszerű Connell nem igazán szeretné közhírré hirdetni, hogy bizony, ő vonzódik a lány iránt, és aktív szerelmi viszonyt folytat vele. De peeeersze, ez csak testiség. Mind a ketten tudják, hogy nem egy súlycsoportba tartoznak, ez hosszú és végtelenbe menő kavarásba torkollik, és itt abba is hagyom a történet felelevenítését.

Az érdekesség viszont az, hogy valahol ebben benne van egy, a szereplőkön túlmutató szorongás. Nem érdekes itt feltétlenül a szerelem, hanem sokkal inkább az, hogy mi akadályozza meg. A társadalmi különbség, és az azáltal kialakult világnézet, lelki válság…stb. és mint minden Jane Austen regény valaha, az anyagi javakat helyezi az idegszállak mozgatórugójává. Nem véletlenül kerül említésre már az elején Marx és Engels Kommunista kiáltványa, amit Connell ajánl Marianne-nak. Ezt maga a szerzőnő is bevallja egy interjú keretében, hogy a világgal szemben ő határozottan marxista szűrőt használ, de ez nem azt jelenti, hogy maga a könyv marxista (mielőtt itt bárki megijedne). Azt igyekszik definiálni, hogy mi az a normális élet, milyen normális embernek lenni, és hogy ezek a fiatalok ettől nagyon távol érezve magukat keresik magukban a normális értékeket, amellyel könnyen beilleszkedhetnek a társadalomba. Megkülönbözteti az anyagi és szociális tőkét, és hogy ezek birtokában a társadalmi osztályuk milyen hatással van egy adott cselekedetükre vagy az intimitás megélésére. Hoppá! Mintha ennek lenne valami értelme. Sokan panaszkodnak arra, hogy ez a könyv nem elég mély. Ennél mélyebbre szerintem ne menjünk, hogy mit jelenthet egy ír fiatalnak a marxizmus. Bár azzal eggyel kell értenem, hogy a kivitelezésen lehetett volna csiszolni. Röhöghetünk rajta, hogy heh ezek szocik akarnak lenni, de valahol mégis ott van  a ballépéseikben, hogy hiába vágynak valamire, ha kezükben van, annak sem örülnek. Ezzel szépen harmonizál Rooney minimalista prózája. Ez a „she said”, „he said”, az érzelmek tárgyilagos közlése, a szereplői cselekedeteiért nem vállal felelősséget. Itt pedig, még az is érdekes, hogy milyen finoman, akár egy mondaton belül is, perspektívát vált, és hol Marnianne, hol Connell szemszögéből látjuk a dolgokat. Igen érzékenyen komponált. Ennek ellenére úgy érzem, hogy ennek a könyvnek még érdemes lett volna adni pár év pihenőidőt, mielőtt kiadják. Talán egymagában csak úgy lóg a levegőben és kétlem, hogy az intertextuális elemekre kellően felhívja a figyelmet. Ráadásul ez nem egy olyan könyv, amit átdobok a másiknak, hogy márpedig neked ezt el kell olvasnod, életre szóló élmény lesz. Végezetül pedig nekem nagyon tetszett az is, hogy nem fél letagadni a századunkat, bátran ad mobiltelefont a szereplők kezébe. Ezért a személyes kommunikációk sablonosak, nem tudják magukat rendesen kifejezni, de ott van „hála az Égnek” a telekommunikációs eszköz. Ez is valahol igen idegesítő, és nyilván nehezen értékeljük a helyén, amikor képen talál minket a kritika.

Összességében nem volt egy rossz olvasás, de nem fog a kedvencemmé válni, és valószínűleg nem fogom egyhamar újraolvasni sem. Ha valaki hagyományos szerelmes történetet akar olvasni, vagy egy élethelyzetre magyarázatot találni, akkor ne ezt vegye a kezébe, mert csalódni fog. Vagy igazából ezt az utóbbi kijelentést nem merem biztosan állítani, hiszen mégis két ember kapcsolatáról szól, de mellette tényleg dominánsan ott van a társadalom- és gazdaságkritika, amit nem szívesen vesz észre az ember.