„ – Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény nagyon tetszett. Szerintem C. S. Lewis nagyon jó író. De van egy hibája. Nincsenek vicces dolgok a regényeiben.

– ebben teljesen igazad van – helyeselt Czukor kisasszony.

– És Tolkien bácsi könyvein se nagyon lehet nevetni.

– Szerinted a gyerekkönyveknek viccesnek kell lenniük? – kérdezte Czukor kisasszony.

– Igen – bólintott határozottan Matilda – A gyerekek nem olyan komolyak, mint a felnőttek, és szeretnek nevetni.” (ford. Totth Benedek)

Matilda nagyon okos kislány, de mégsem értek vele hiánytalanul egyet, hiszen a felnőttek is ugyanúgy szeretnek nevetni, és az ilyen nevetni vágyó fiatal vagy idősebb felnőtt sem nyúlhat mellé Jodi Taylor Semmi lány című könyvével.

Bevallom, sok szomorúbb, komolyabb hangvételű könyv után előszeretettel veszek a kezembe ifjúsági regényeket, tehát nem véletlen a rajongásom az olyan történetek iránt, mint az Anne sorozat, A padlásszoba kis hercegnője, a Harry Potter sorozat, vagy a fentebb említett Matilda. Ugyan nem ifjúsági, mégis ebben a felsorolásban említhető üde színfoltnak mondható az augusztus végi olvasásaim egyike: a Semmi lány, Szente Mihály fordításában.

A történet főszereplője Jenny Dove egy dadogós, nagyon szégyellős lány, aki elveszíti a szüleit és a gondviselő nagynéni, nagybácsi és a mostohán viselkedő unokatestvérek környezetében kell felcseperednie. Ráadásul ezek a csodabogarak minden eszközt bevetnek, hogy a lány ne juthasson el sehová, és elhitetik vele, hogy totál agyalágyult, és ha nem velük maradna, akkor intézetbe kéne kerülnie (ami persze szemenszedett hazugság). Ebből következik, hogy Jenny igazi plain Jane, azaz a Semmi lány, akiből senki nem néz ki semmilyen kompetenciát, sorozatos csúfolódás, zaklatás és kihasználás áldozata – már amennyiben észreveszik. Ezért hamarosan a szorongása a tetőfokára hág és már a regény legelején, mindössze tizenhárom évesen (!) öngyilkosságra készül, amikor betoppan hősiesen Thomas „ a misztikus, aranyszínű, gyömbéres keksz illatú ló, melyet csak ő lát”. És elhihetitek nekem, hogy a regény elolvasása során sokan vágyakozni fogunk egy ilyen képzeletbeli barátra, legyen az ló vagy akár ember (csak legyen gyömbéres keksz illata). Thomas segíti végig a szereplőt a nehézségein, legfőképpen önértékelési zavarát igyekszik helyretenni, valamint próbálja rávenni, hogy lépjen ki a komfortzónájából, és higgye el, sokkal többre képes, mint amit a környezete elhitet vele.

"A Semmi lány. Ma már tudom, hogy vannak hozzám hasonlók. Emberek, akik véletlenül vagy szándékosan átzuhantak az élet repedésein. És senki sem vette észre. Kiáltasz, és senki nem hallja meg. Fuldokolsz, és senki nem látja rajtad. Nem arról van szó, hogy szándékosan nem törődnek veled, mert ahhoz először is látniuk kellene téged. Azokról az emberekről beszélek, akik olyanok, mint én – szellemek a saját életükben. Ártanak maguknak, csak hogy ellenőrizzék, hogy még életben vannak.”

Jenny már a húszas évei végét tapossa, de Thomas végig mellette van. Együtt járnak iskolába, felvételiznek egyetemre, és együtt kísérik figyelemmel, hogy milyen „sikereket” érnek el az unokatestvérek, míg ők otthon a padlásszobában ücsörögnek detektív sorozatokat nézve, és egy könyvtárat felhalmozva. Jenny minden magányos introvertált könyvmoly megtestesítője valaha. Nem is hiányzik neki a közösség, hiszen csak kellemetlenül érezné magát, nem tudna beszélni, csak azoknak a társaságát szereti, akik eldöntendő kérdéseket tesznek fel, amelyikre elég egy igennel vagy nemmel válaszolni.

De ezeknek a kis magányos lelkeknek is fel kell nőniük valamikor és kirepülni azon a bizonyos kihívásokat kitáró ajtón. Itt sem történik másként, hiszen jön Russell! Leginkább Jane Austen regényeire hajazó komikumot idéz elő a férfi megjelenése, bár sokkal groteszkebb (hiszen a 21. században játszódó, de megközelítőleg 220 éve is nevetségesnek ható szituációt). Néhol pedig vegyíti a Hamupipőkéhez hasonló meseelemekkel és fordulatokkal. Igen ám, csak hát a herceg egy kicsit pityókás, túlságosan is szórakozott művészember, aki az unokanővér, Francesca volt szerelme, és gyerekkoruk óta ismeri Jennyt. Első találkozáskor jogosan érezhetjük, hogy Russell infantilis és meggondolatlan, de később szembesülnünk azzal milyen odaadó és rafinált is tud lenni egyszerre. Tehát Jenny komplett ellentéte, nagydumás, határozott és nem fél a kockázatoktól. Azonban egyikük sem mentes a kellő mennyiségű szorongástól, amiből ha szeretnének kiszabadulni bizony egymásra lesz szükségük, és egy csapat barátra. A barátokból pedig tényleg nincs hiány, ráadásul az ő személyiségük is roppant jól ki van dolgozva, és a háttértörténetüket is behatóan megismerhetjük.

 „Kérlek, ne legyél te is olyan szörnyű nő, aki elvárja a férfitól, hogy kitalálja, mi a baj, aztán duzzog, amikor nem jön össze.”

Jenny és Russel között egy érdekes barátság bimbózik ki már elég korán, mármint annyira kábé, hogy kifestik együtt Russell totál lelakott házát egy laza kis buli után. Ekkor jön ugyanis az ötlet, hogy miért ne házasodnának össze, hiszen Russellé a ház, Jenny-nek meg van egy kis örökölt zsebpénze…khm. Jenny szabadságot kapna, és nem a padlásszobába zárva kéne leélnie az életét, Russell pedig helyrepofozná a sajátját. Elméletben ez úgy menne, mint a karikacsapás. Hah, mármint úgy gondoltad, vagy gondolhattam volna én is, de ez lesz minden bajok forrása. Ebből indul ki igazán a bonyodalom, ami egy ideig totál érthetetlen, és a spekulációk végtelenbe vezető hullámvasútján vagyunk kénytelenek lavírozni, amíg el nem érünk a végéig, ami sok nevetéssel (szóval hasfájással) és izgalommal jár, de a fordulatosságból sincs hiány. Mármint komolyan… adrenalin függőknek is bátran tudom ajánlani.

Nagyon kellemes romantikus és egyben fejlődés regény, ahol nem csak a szereplők fejlődnek, de a házuk is megszépül velük együtt. Egy gyerek- vagy felnőtt mese sem húzhatja ki magát a felelősség alól, hogy valamilyen tanulsággal szolgáljon, így ez a történet sem mentes tőle. Ugyan Jenny-n a hangsúly, ő az, akinek az élete totál csőd, de be kell látnia, hogy nem csak neki kell ádáz démonokkal megküzdenie. Ő egy kivételes személy, hogy Thomas végigkíséri, de Russell sem lehet neki kevésbé hálás. Rávilágít arra, hogy az önértékelés az nem kívülről eredeztető, hanem a saját magunkkal való megbékélésből. Erről tanúskodik az is, hogy milyen jó barátokat tudtak végül maguk köré szervezni, vagy az is, hogy a nagylelkűség egyáltalán nem ciki, és önző azt gondolni, hogy nekünk van szükségünk valakire, és nem annak a valakinek ránk. Ez a gondolat azonban messzire vinne tovább minket, szóval ezen a ponton kívánok nektek jó olvasást! :)