Delia Owens Ahol a folyami rákok énekelnek (ford. Csonka Ágnes) c. könyvével először akkor találkoztam, amikor felkerültem molyra és kicsit aktívabban kezdtem el blogokat és vlogokat követni. Mindenkinek nagyon tetszett, de valamiért átfogó képet nem kaptam a könyvről. Hiába olvastam a molyos kommenteket is, de csak annyi derült ki róla, hogy egy gyönyörű fejlődésregény krimi szállal ötvözve. Ez így egymagában édeskevés, tehát még a különböző leírásokat is dicsérték, és a természet adta világunk szépségeit, amit a szerzőnő poétikai eszközként használ.

Talán az is a legnagyobb problémám, hogy csak az utóbbi időben kezdtem el viszonylag népszerű könyveket olvasni. Ebben az is közrejátszik, hogy mindig félve veszem a kezembe az ilyen könyveket, nehogy kiderüljön, hogy nekem nem tetszik, és kidobtam az ablakon a pénzt, mert könyvtárban sajnos nagyon leleményesnek kell lenni, hogy kivadássza az ember. Itt szerencsére nem voltak ilyen érzéseim, szívesen olvastam és másnak is bátran odaadnám, de ha kicsit kritikusabban nézem a regényt, azért voltak indokolatlan hangulatfokozók benne.

Először azonban pár szóban muszáj beszélni a cselekményről is. A történet két idősíkon játszódik Észak-Karolina egy félreeső falvában az 50-es és 60-as években. Az első idősíkon azt láthatjuk, hogyan is cseperedik fel a Lápi lány, alias Kya Clark. A történetet erősen befolyásoló tényező, hogy Kya-t a családja egyedül hagyja a lápon. Ezt természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy szándékosan egyszerre lelépnek a szülők a többi testvérrel együtt (mert már pedig nekünk nem kell a legkisebb hugi), hanem fokozatosan, először az anya, majd testvérek, a legfiatalabb báty. Egyedül az apuka marad hosszabb időre, de később ő is távozik. A kislány sokáig az apukájával lakik, iskolába nem jár, mert kicsúfolják, kitaszítják a többiek. Egy idő után viszont teljesen egyedül marad és megélhetését kagylógyűjtésből biztosítja, amit egy benzinkút fekete tulajdonosának szállít el.

Sokáig él így napról napra, a lehető legkisebb ingerencia sem éri, szóval van ideje a láp élőlényeit megfigyelni. Ezek az állatok tanítják meg neki a társas kapcsolatok működését és az életben maradás dinamikáját. Tehát alapjáraton mondhatjuk azt, hogy Rousseau vissza a természetbe kulcskijelentésének szó szoros értelemben vett megközelítését látjuk. De mi történik akkor, ha valaki egyedül holmi lápi Tarzanként nevelkedik a nagy semmiben? Erről erősen árulkodik a falu viszonya Kyához. Ekkor jön be a képbe az elhanyagolhatatlan igazi hősszerelmes, aki felkarolja a lányt és képességeit a maximumon kihozva bebizonyítja, hogy az érintetlen természet, a puritán gyengédség igenis létezik. Ehh… kisebb-nagyobb sikerrel, de fogjuk rá, hogy sikerül. Ez a hősszerelmes Tate, egy Kyanál 4 évvel idősebb fiú - aki már kisgyerekkora óta bele van zúgva a lányba - , aki kapva a lehetőségen, hogy elnyerte a lány bizalmát, megtanítja írni-olvasni és együtt fedezik fel a lápnak minden rejtet zugát. Innentől viszont nagyon nehéz lenne spoilermentesen írni a regényről, szóval hanyagolom.

Azonban ne feledkezzünk meg a másik szálról sem! Előreutazva 1969-be egy bűnügybe üthetjük az orrunkat, ami felkavarja a kis sáros falu nyugodalmas mindennapjait! Chase Andrews holtestét találják meg a világítótoronynál. Nem hétköznapi eset, hogy egy fiatal, jó kiállású, és népszerű fiút csak úgy holtan találnak a susnyásban. Ebből alakul ki az igazi konfliktus, ami talán sokaknak túl tömény és erőltetett volt. Nyilván ezzel nehéz vitatkozni, de én más szempontból is több helyütt erőltetettnek találtam a történetet, szóval nem feltétlen a krimi szálra kellene ráfogni. Nyilván szerettünk volna többet olvasni a szerelmetes viszonyokról, de a haláleset megmentette a nyálas fröcsögéstől a regényt. Valószínűleg hamar rájön az olvasó, hogy kit fognak gyanúsítani Chase halálának bekövetkeztéért, a tárgyalástól fogva pedig jönnek az érdekes témák, amelyeken érdemes csámcsogni.

Nekem elsőre azt tűnt szembe a regényben, hogy a faluban feketék is laknak, de nem is akárhogy: elszeparálva a falu elit fehérközösségétől. Ezeket az erős cezúrákat nehéz nem észrevenni a könyvben, mivel a lápi népek is egy külön kategóriát alkotnak. Jól látható, hogy a jómódú fehér ember van a tápláléklánc csúcsán és nagyon iszonytató, ahogy bánnak az alattuk lévőkkel. A faluhierarchia nem egy ismeretlen jelenség a legtöbbünk számára és az sem, hogy milyen konzervatívak és kirekesztők tudnak lenni ezek a közösségek. Ennek a kereszttüzébe kerül Kya, a kis vadember, akiről mindenféle bántó pletykát kitalálnak, terjesztenek és el is hisznek. Még a történet során hozzá közelálló ismerősei is csak nehezen vállalják fel, hogy őt tényleg személyesen ismerik. Leginkább letagadják – nyilván a benzinkutas kivételével, aki szinte már fogadott lányaként kezeli. Az ellenszenvet Kya megérzi és bizalmatlanná válik. Ez a bizalmatlanság nyilván nem alaptalan, de valamiféle bázisként szolgál a mendemondák igazolásához. Ez a 22-es csapdája, amiből szegény lány nem tud kilépni. Az állatoktól elsajátított magatartás és az alapvető emberi ösztönök letagadhatatlanok és menthetetlenül nyomon követhetőek a történet folyamán. Ezért nehéz értelmezni a fejlődésregény fogalmát is a történetben, mivel a fiatalkorában berögzült hülyeségeket még a történet végén sem vetkőzi le, ezért  személy szerint én magam sem tudtam volna a lány pártját fogni, akármennyire is próbálnánk a sorsával indokolni a modorát.

Ennek ellenére nyilván tanulságos a történet, nem véletlen szeretik annyian. A lánytól elvették a fejlődés lehetőségét, megragadt egy szinten, és megfigyelőképessége nyilván nem a tévéképernyő bámulására összpontosul, ezzel pedig nagyon hasznos dolgokat tud elérni. Tehát a fejlődésnek egy alternatív változatát láthatjuk. Ettől viszont nem lesz kevésbé nyomasztó az, ahogyan embertársaihoz viszonyul, illetve az is, hogy milyen ösztönszerűen definiálja a párkapcsolatot. Ennek képi motívumait is érvényesíti a szöveg, ami sajnos túlságosan is direkt és olykor belemagyarázásnak hat.