Számos olyan dolog történik egy-egy ember életében, amelyet nehezen dolgoz fel magában akár évtizedekkel később is. Ezeket a dolgokat pedig minél tovább tartjuk a kezünkben, annál fájdalmasabbá válnak. Ezt a hasonlatot a napokban hallottam a Pick Up Limes nevű csatornán, miszerint ha kinyújtott kezünkben tartunk egy félliteres poharat, az elején nagyon könnyűnek tűnik, de az idő elteltével, legyen az akár egy negyed vagy félóra is, egyre nehezebbé válik. Hasonló módon működnek a lelki terhek is, és lehet idejekorán még gyógyítható lett volna, de a végtelenségig nehezedő potyautasként telepszik az emberre. Ezt láthatjuk Evie Wyld Ha minden madár énekel című regényben is, ami F. Nagy Piroska fordításának köszönhetően elérhető magyarul is.

(Kép forrása: moly.hu)

Jake Whyte egy meg nem nevezett brit szigeten lakik egyedül 50 birka boldog gazdájaként. Ott van mellette Kutya, akinek idegesítően csak tényleg ennyi a neve, de feltehetőleg azért nevezte el így, hogy különösebb kötődést ne alakulhasson ki közötte és Kutya között. Az 50 birka sorsát bár nagyon a szívén viseli a nő, mégis valami rejtélyes okból kifolyólag létszámuk egyre csak fogyatkozni kezd. Ez paranoiás spekulációba torkollik, amelyet a páratlan számmal jelölt fejezetekben olvashatunk. Ki a gyilkos? Ember-e vagy állat? Valószínűleg a tudatos könyvvásárló elolvasva a fülszöveget erre a részre vár a leginkább, de ne rohanjunk ennyire előre. Ezekben a fejezetekben megismerjük a narratív jelenben Jaket, aki egyes szám első személyben mesél az életéről. Ez a nő cseppet sem szimpatikus, nagyon távolságtartó, nem akar senkit sem megismerni közelebbről, csak Donnal van beszélő viszonyban, akitől az akkori házát vette meg. Később ugyan találkozik emberekkel, de a tátongó sebei miatt kifejezetten nehezére esik az ismerkedés.

Mindeközben a páros számmal jelölt fejezetekben Jake múltjáról olvashatunk, és nem csak időben, de térben is nagyot ugrunk, hiszen egészen Ausztrália tikkasztó melegébe kerülünk a borús Angliából. A helyről és a múltjáról is minden elmondható, csak az nem, hogy szívderítő. Ezeket viszont nem úgy meséli el, mintha valakivel a jelenben beszélgetne, mert mint már említettem, nem nagyon kommunikál senkivel. Ráadásul nem is töpreng rajtuk, hanem mint teljesen különálló gondolatmenet működnek, ezzel is erősítve a két idősík közötti cezúrát. Egy idő után a múltbeli események kezdik el uralni a regényt, és sokkal több oldalt is szán ezeknek a kifejtésére a szerző. Mi tagadás, bizakodva várnánk, hogy már esetleg az elején megismerhetjük az ok-okozatiságot, amitől fogva Jake olyan lett amilyen, de ezt cseppet se várjuk el a regény elejétől, hiszen a közelmúltból haladunk a régmúlt felé, egészen a nő 16 éves énjéig. Az említett bravúr nyilván fokozza a feszültséget, de pont ennek az okán megközelítőleg a 50-60. oldal tájékán kezd el beindulni a történet.

A múltját nem úgy meséli el, mint aki magyarázatot keres arra, hogy mégis mivé tette őt a jelenben az a sok bántalmazás és kegyetlenség, hanem nagyon naturalisztikusan számol be róluk, szinte rezzenéstelen hanggal. Olyan érzésem volt néha, hogy ő ezt teljesen normálisnak gondolja, vele ennek kellett történnie, de a fájdalom ettől függetlenül nem lesz elviselhetőbb a részére sem. Rengeteg rosszindulatú emberrel találkozott az életében, olyanokkal, akik saját maguk is hordoztak egy elmérgesedő csomagot. Rá kellett jönnie, hogy ezekkel a csomagokkal semmi dolga nincs, hiszen a sajátja is elég nehéz, nem fogja tudni másokét is hordozni, ezért folyamatosan menekül. Azonban jól látható, hogy nem tud megszabadulni a démonaitól, hiába menekült egy másik kontinensre. A családjával nem tartja a kapcsolatot, még a régi barátokkal sem. Egyedül a birkák azok, amik biztos támaszt nyújtanak neki.

Mégis honnan vannak ezek a birkák? A könyv felénél már teljesen perverznek éreztem a nőt, hogy ennyire rajong a juhokért. Számomra szinte felfoghatatlan volt ez a végtelen és mély aggodalom (mivel már a házába is be akarta vinni őket). Még szegény kis rókára is ráfogta volna, hogy el tud ejteni egy birkát, mindentől félti őket, mintha a saját gyermekei lennének. Viszont milyenek a birkák? Milyen jelzőkkel beszélünk akármikor is a birkákról? Jámbor, nyugodt, szelíd és ártatlan. Egyedül a külső rossznak vannak kitéve. Ilyen Jake is. Az erődben leselkedik valami, ami ezeket az ártatlan lényeket elpusztítja. Ez az allegóriája Jake élettörténetének.

Spoileres rész:

Nem véletlenül nem találunk megoldást a könyv végén arra, hogy miként lenne a pusztítás gyógyítható vagy megállítható. Egy gyermek lelke ártatlan, semmi rosszat nem akar, csak rossz dolgok történnek vele. Nehezen bocsátja meg magának tetteit, és vezekelni próbál. Emellé párosulnak a korai bántalmazások is, amik érték. Ha pedig csírájában orvosolják, akkor valószínűleg nem lett volna prostituált, majd később Otto szeretője.. stb. A külső megítélésekkel sem nagyon tudott mit kezdeni, mert kamaszként, mint igazi tomboy-t, folyamatosan szekáltak a menő lányok, később sem tudta bebizonyítani a nőiességét senkinek. Volt egy rész, ahol megölt egy birkát… szóval egyértelmű, hogy ő maga is részt vesz saját énjének a pusztításában.

Őszinte leszek, nem erre számítottam, amikor a könyvet a kezembe vettem. Olvastam már könyveket a Metropolis Média Kiadótól, de nehéz volt összeegyeztetnem ezt a regényt a kiadó profiljával. Nem tartom rossznak, csak meglepett. Bár az biztos, hogy több szépirodalmi regényt fogok tőlük olvasni mostantól. Magával a történettel semmi gond nem volt, jól értelmezhető, feszültséget keltő és egy szokatlan életutat mutat be. Egyetlen oka, hogy nem voltam túlságosan odáig érte az az, hogy az utóbbi időben rengeteg szomorú történetet olvastam. A naturalisztikus leírások kifejezetten zavartak és tudtam már az elején, hogy ennek aligha lesz jó vége. 

A kiadótól legközelebb Bianca Bellová Tó című regényét szeretném elolvasni, mert egy akció keretében több könyvet is rendeltem tőlük. Kíváncsi vagyok, hogy mit takar az ifjúsági regény címke. Illetve egy macedón szerző is terítéken van még.